3. Rész

2010. márc. 11. 17:10 - írta baesy

• Szóval te végig tudtad? - mondta szomorúan.

• He? Mivan? - nem értettem.

• Végig tudtad igaz? Ki akartál használni.. És én hülye még azt hittem hogy tényleg.. De persze tévedtem.. Ilyenekben mindig tévedek... Már megszokhattam volna.. - láttam hogy határozottnak tetteti magát, de érződött hogy küzd a könnyeivel.

• Ben! Mégis miről beszélsz?? - kérdeztem.. - arról hogy eltitkoltad hogy kivagy? Hogy végig hazudtál nekem? Szóval nem is Ben vagy.. Várjál.. Mi is volt a neve?? Bill? Igen.. És én akartalak kihasználni? Hiszen csak egy középsulis kis csajszi voltam aki majd mindent megmutat neked aztán szépen eltűnsz mikor elég dolgot megtudtál ahhoz hogy eljátszd a szerepedet a filmedben. Kihasználtalak? Igen? Akkor már az elején rádnyomultam volna. De nekem egyszerűen csak szimpatikus voltál. Ráadásul mindenben segitettél. Igen. De én kihasználtalak. Hát persze.. - mondtam egy szuszra. Ben arcán, miközben beszéltem folyamatosan változtak az érzelmek. Megbánás, harag, szomorúság, megértés,és megint csak szomorúság..

• Ne haragudj Sophie.. Csak..még nem szoktam hozzá ehhez az egészhez.. Igen. Elmondhattam volna hogy ki is vagyok valójában. Mégsem tettem.. Ez mind az én hibám.. - mondta majd lehajtotta a fejét. Megsajnáltam.

• Ben.. - kezdtem bele. Akaratlanul, de legördült az arcomon egy könnycsepp. Ben felnézett, majd letörölte. Belenézett a szemeimbe. Megint megbolonditottak a szemei és azon kaptam magam hogy a szám magától beszél.

• Ben nincs semmi baj. Felejtsük el az egészet. Oké? - mondtam. Mikor ráeszméltem mit is hordtam össze az elmúlt néhány másodpercben, már nem volt mit tenni. Ben szeme csillogott, mint egy kölyökkutyának, amikor valami csintalanságot követ el de a gazdija mégis megértőn megsimogatja.

• Sophie.. - mondta. Ezen el kellett mosolyodnom. Tényleg hasonlit egy kutyusra. Olyan aranyos.

• Ki aranyos? - kérdezte.

• Mi? - kimondtam amit gondoltam? - Semmii..

• Oké.. - mondta majd lefelé görbitette száját mint egy kisbaba, aki sirni készül. Úgy látszik muszáj mindig hasonlitgatnom valamihez. Először kutya, most meg baba.. egyre jobb. Hirtelen megcsörrent a telefonja.

• Igen? Miaz? Tényleg? Észrese vettem.. Oké rögtön. - mondta.

• Menned kell? - kérdeztem.

• Igen.

• Oké.. Akkor kikisérlek.

• Köszi. - ezután nem is szóltunk többet egymáshoz. Az ajtóban megpuszilta az arcom mire egy kicsit meglepődtem, de mire észbe kaptam már nem is láttam hol van. Felmentem a szobámba és megpróbáltam tanulni egy kicsit, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy a szívem percenként kb. 200-at ver. Mi ez az érzés? Még soha nem éreztem ezt. Ez lenne a szerelem?? Nem.. az kizárt.. - gondoltam magamban – nem lehet hogy máris beleszeressek!

  Egy ideig ácsorogtam az ajtóban, de mikor kezdtem fázni bementem a szobámba. Leültem a gép elé és megnyitottam az előzményeket. Rákattintottam Arra a videóra és újra elkezdtem nézni. Hogy nem jöttem rá korábban? Kíváncsi voltam hogy ki az a Tom, de mivel hasonlitottak egymásra, úgy gondoltam hogy a testvére. Biztos fiatalabb, különben már láttam volna. A raszta hajáról biztos nem felejtettem volna el.. Nos.. begoogliztam a nevüket és meglepetésemre rengeteg oldalt kiadott. Rámentem az elsőre és megnéztem róla néhány adatot. Kaulitz.. Ikertesóók??!! Hát. Kellett egy kis idő mire felfogtam.. Mennyit tud változtatni az emberen egy frizu... Olvastam még egy kicsit róluk aztán elmentem fürödni stb.. majd aludni.. egy ideig forgolódtam az ágyamban és Rajta gondolkodtam.. Hogy hogyan viselkedjek holnap a suliban, de elnyomott az álom...

 

 

Másnap frissen keltem és szinte kipattantam az ágyból. Elég furát álmodtam mikor mosakodás közben visszaemlékeztem..

 

Egy parkban sétálunk Bennel kézen fogva és a nyár közepén elkezd esni a hó.. Ráhullik az arcomra, mire odakapok és akaratlanul is de megkóstolom a havat. És nocsak.. édes.. szóval cukor hullik az égből..aztán hirtelen már máshol vagyunk, egy medencében, megint csak Vele és most só hullik.. mivan?? Ez valami jel vagy mi? Főznöm kéne neki valami sós levest és valami édes desszertet sütni hozzá? Ezután csörgést hallottam és mentem a hang irányába, mire felébredtem és rájöttem hogy csak az ébresztőórám.. Elég fura egy álom mi?

 

Elkészültem, lementem reggelizni, és egy megteritett asztal és egy üzenet várt.

'' Szia Sophie! Bocsi de ma korábban kellett mennem, a reggeli az asztalon majd este beszélünk.

Anya.''

 

Gyorsan megreggeliztem, felvettem a kabátom, a táskám és vettem volna fel a cipőmet is amikor valaki dudált a házunk előtt. Kimentem majd meglepetten néztem a házunk előtt álló fekete autóra, de inkább a benne ülő személyre.

• Sophie! Már vagy negyed órája itt állok..

• Mi? De hát hány éves vagy te? Hogy lehet neked jogsid? Autód? - mondtam. Csoda volt hogy egyáltalán tudok ennyit mondani ugyanis elég nagy gombóc volt a torkomban a meglepettségtől.

• Mi? Ja. Hát.. - kezdett bele – Először is szálj be az autómba mert itt melegebb van mint odakint, elviszlek suliba – nevetett.

• He? JaKöszii. - mondtam majd beszálltam – Szóval akkor hány éves vagy?

• 18 – mondta – csak a szerep miatt kénytelen voltam 15 évesnek lenni. - szerep? Szerep.. jaa.. a filmszerep..okélekoppant. - gondoltam magamban.

• És a tanárok tudják hogy miért vagy itt? - kérdeztem.

• Hát.. az igazgató tudja.. de csak az adatok miatt. Elvégre muszáj volt őket megváltoztatni..

• Értem..

Már ott is voltunk a suli előtt. Kiszálltunk az autóból, mire elkezdtek minket bámulni. Komolyan tisztára mint az Alkonyatban. Elég kényelmetlen érzés volt..

• Ugye tudod hogy mindenki minket bámul? - idéztem Bellát.

• Neeem.. Az a srác ott nem – ment bele ő is a játékba – épp csak idenézett - Felnevettünk. Tényleg volt egy srác aki hasonlitott arra a fiúra aki a filmben „épp csak odanézett.”

 

Bementünk. Amíg végigmentünk a folyosón egyvalamin gondolkodtam. Azon, hogy mi még nem járunk. Csak barátok vagyunk. Csak barátok...Barátok.. - ismételgettem magamban, hogy meggyőzzem a gondolataimat.

• Min gondolkodsz annyira? - kérdezett Ben.

• Áhh. Azt hiszem csak elbambultam – válaszoltam gyorsan, és mielőtt újabb kérdéseket tenne fel bementem az órára. Közös óránk volt, kémia. Már csak két hely volt. Az egyik a tanári asztal előtt, a másik pedig hátul. Valamelyest konyítok a kémiához ezért mondtam Bennek hogy menjen ő hátra így kevesebb a valószinűsége hogy kérdezi a tanár. Hálásan bólintott és hátrament. Letettem a cuccomat majd nemsokára becsöngettek és a tanár elkezdett magyarázni.

• Ma kísérletezni fogunk. Kérnék egy önkéntest aki segit benne – kezdte. Mivel senki sem jelentkezett ő szolitott. Úgy gondoltam nem lehetek annyira szerencsétlen hogy engem válasszon, ezért hátrafelé tekingettem hogy ki lesz a „kiválaszott”.

• Te! - hallottam a hangját. Odanéztem. A mutatóujját rám szegezte és gúnyos szemmel nézett – mi is a neved? - kérdezett.

• So...Sophie – nyögtem ki.

• Igen. Akkor te jössz ki. Hidrogén fogunk égetni, de csak kis mennyiségűt, a balesetek elkerülése érdekében – magyarázott.

• Igen. Rendben. - válaszoltam. Mi mást tehettem volna? Kimentem a tábla mellé ahol a kísérleti eszközök voltak felállitva egy asztalon.

• Hogyan használjuk a Bunsen-égőt? - kérdezett miközben kimentem és mire odaértem már mondtam is. Úgy tűnik csalódott hogy nem fogott meg ezzel a szánalmas kérdéssel.

• Helyes. Kezdje el a kisérletet. Hozzáláttam. Az elején még ment, de hirtelen durranást hallottam azután elsötétült minden. Halkan még hallottam egy édes hangot ami a nevemen szólongat. Azután elcsöndesült és már csak a fejemben zúgó érdekes hangot észleltem...